Kalandok Istennel  1. rész - A kezdetek 

Mindenképp szerettem volna (legalább) egy bejegyzést, amiben elmesélem a saját kis történetemet arról, hogy miért és hogyan vált Isten fontossá az életemben, aztán rájöttem, hogy ezzel a témával kapcsolatban annyira rengeteg élményem van, hogy egy kis minisorozatot is indíthatnék belőle 🥰

A legtöbb tanúságtétel, amit eddig hallottam általában úgy kezdődött, hogy "egy hívő, keresztény családban nőttem fel... stb.". Az én sztorim nem így kezdődik, mivel olyan családba születtem, akik bár keresztények, de nem gyakorolják aktívan a vallásukat. Hozzáteszem, soha nem kívántam azt, hogy bárcsak hívő családba kerültem volna. Örülök, hogy a Jóisten abba a családba tett engem, ahol felnőttem, nekik köszönhettem mindig is a legtöbbet és nélkülük nem lennék ma az, aki vagyok. 

A nővéremet és engem is a református egyházban kereszteltek meg. Tesómmal jártunk gyerekkorunkban református hittanra a suliba, és néha mentünk templomba is, mert muszáj volt ahhoz, hogy később konfirmálhassunk. Amikor még a tesóm készült a konfirmálásra, akkor nem igazán kötöttek le az istentiszteletek, tök jól elszórakoztattuk mi egymást a karzaton. De amikor már rám került a sor, ott sok minden megváltozott. Akkoriban elég stréber voltam, minden tárgyból a legjobb akartam lenni, úgyhogy hittanon is mindig nagyon figyeltem és tanultam és amikor a konfirmálásomra készültem, úgy magoltam rá, mintha az életem múlna rajta (kár, hogy ez a lendület most a jogi egyetemen már nincs meg 😅). A konfirmálásomkor 12 éves voltam, akkor kezdtem kb. kamaszodni és mint minden kamaszban, bennem is elindultak a lázongások, hogy mi van, ha a szüleim pár dologban tévednek. Érdekes, míg mások pl. pasizással, bulizással, ivással... stb. próbálnak lázadni, én bennem az merült fel először, hogy elkezdett érdekelni a hit. (Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy áldott, jó kislány voltam, anyuéknak így is meggyűlt velem a baja. 😑)  Ezt akkor még nem is mertem nyíltan felvállalni, így volt, hogy éjjel a mobilom fényénél olvastam a Szentírást és csak magamban este imádkoztam (titokban lázadtam 😆) A szüleim max. annyit érzékelhettek a bennem zajló változásról, hogy néha elmentem a templomba, akkor is, amikor már nem volt muszáj. Ez a lelkesedés akkor kezdett kihunyni, amikor elpusztult a kutyánk, Foltos. Nehezteltem Istenre, mert rengeteget imádkoztam a gyógyulásáért, azóta tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű és azért na, Isten nem egy automata, akihez bedobod az imát és ő azt azonnal teljesíti. De akkor ott kb. 14 éves fejjel ez hatalmas törést okozott. 

A következő nagy lépés ebben a történetben az volt, amikor középiskolás lettem és a szüleim beírattak a győri Apor Vilmos Katolikus Iskolaközpont kollégiumába. Na nem azért, hogy katolikus nevelést kapjak, hanem praktikus okból, ez volt a legközelebb a Krúdy Gimihez, ahova jártam. Először nagyon húztam a szám, hogy vannak kötelező misék, meg megmondják, hogy meddig lehetek kint a városban és amúgy is református vagyok és hagyjanak engem békén a katolikusok. Azóta már nagyon hálás vagyok anyuéknak, hogy az Aport választották, mert ott történtek aztán az igazán nagy változások az életemben, Szereztem pár klassz emléket anno a Krúdyban (az énekkaros sztorik megérdemelnének egy külön bejegyzést 😁), de ha a középiskolás éveimre visszagondolok, számomra sokkal több, szebb és intenzívebb élményt adott a kollégium. Eleve fantasztikus szobatársaim voltak. Többen is váltották egymást, de akik a 4 év alatt végig ott voltak mellettem, ők Juli és Csenge, akikkel a mai napig is tartom a kapcsolatot és akiknek nagy szerepe lett abban, hogy ekkora fordulatot vett az életem. Ők voltak azok, akik többször is hívtak, hogy menjek el a kollégium katolikus közösségébe. Az invitálásuknak nagyon sokáig ellenálltam, aztán megláttam egy srácot a koleszban, akiről kiderült, hogy tagja a közösségnek és ez már elég nyomós érv volt, hogy megnézzem magamnak azt a bizonyos közit, amiről már oly sokat hallottam 😅 A Jóisten már akkor is tudta, hogy lehet engem meggyőzni. 😁

Az említett sráccal jóban lettünk, de nem volt semmi love story vagy ilyesmi, a következő alkalmakra már nem is miatta jártam. Az első alkalom amúgy rettenetes élmény volt számomra, mert rendkívül zavarban voltam. Mindenki nagyon kedves volt és közvetlen, de nagyon idegennek éreztem magam, pedig olyan emberek vettek körül, akikkel egy koleszban éltem és tényleg nagyon kedvesek, jófejek voltak, de nem tudtam magam elengedni. Soha nem felejtem el, hogy mekkora zavart okozott bennem ez a történet, mert mégis csak kapirgálta a felszínét annak, ami már egy ideje mélyebben bennem volt. Az első közialkalmam végén, éjjel nagyon sokáig beszélgettünk Julival a szobában és sok mindent segített helyretenni. 

Ezután rögtön bedobtak a mély vízbe. A koleszom közösségének volt egy testvérközössége Pannonhalmán, a bencés gimiben és a következő alkalmat náluk tartottuk. Tehát nem elég, hogy a koleszban belecsöppentem egy új közösségbe, totál új arcok közé, de aztán Pannonhalmán még több ismeretlen emberrel kerültem szembe, akik mind ismerték egymást, a közösséget, annak szokásait, meg úgy ezt az egész világot, ami számomra még teljesen új volt. Ennek ellenére mégis nagyon jól éreztem magam velük, mert teljesen úgy viselkedtek velem - a győriek is, de a pannonhalmi srácok még inkább -, mintha ezer éve közéjük tartoznék és a legjobb barátok lennénk. Fantasztikus élmény volt, egyáltalán nem éreztem a feszengést és megfelelnivágyást, amit az első közi alkalmon. Ezután jött a nyári szünet és ez jó alkalom volt arra, hogy az engem ért impulzusokat és érzéseket feldolgozzam és meghozzam a döntést, hogy ez az én utam. 

11. osztály elején (2009 őszén) már úgy tértem vissza a koleszba, hogy egyértelműen a közösséghez akartam tartozni és életem egyik legszebb időszaka következett. Hogy miért furcsa ezt leírni, hogy ez volt életem egyik legszebb időszaka? Akik régóta ismernek, ők tudják, hogy 2008-ban volt egy idegstimulátor beültetésem Kijevben, erről majd írok egy külön cikket is, mert lenne mit mesélni róla, de ami most a történet szempontjából lényeges, hogy ezt a stimulátort kilökte a szervezetem viszonylag hamar a műtét után és rettenetesen nehezen találtunk orvost, aki megszabadított ettől a ketyerétől. Erről később tényleg fogok részletesebben is írni, most csak azért fontos a történet szempontjából, mert úgy tudom azt mondani, hogy a megtérésem utáni időszak volt a legszebb az életemben, hogy közben egy nyílt seb volt a hátamon, nem messze a gerincemtől. több, mint 1 éven keresztül, ami amellett, hogy full veszélyes, még fájt is, ennek ellenére olyan boldog voltam, amilyen soha azelőtt. Az egész világom elkezdtett Istenről és a közösségemről szólni. Hatalmas változásokat éreztem magamban is, sokkal nagyobb béke volt bennem, mint korábbi életem során bármikor és ezáltal elkezdtem türelmesebb lenni másokkal és önmagammal szemben is. Ráadásul amiatt sem féltem, hogy komolyabb bajom lesz emiatt a stimulátoros dolog miatt, mert tudtam, hogy Isten szeret és vigyáz rám. Teljes béke volt bennem a körülmények ellenére is. 

Minden reggel szentmisére jártam, elkezdtem lelkigyakorlatokat látogatni a közimmel és még rengeteg szuper lelki programnak lehettem részese. Viszont ez már azzal járt, hogy ideje volt mások előtt is felvállalni a hitemet, nem csak a közösségem előtt. A családom és a barátaim először furcsállották és azt gondolták, hogy ez egy hóbort, amit majd kinövök, de végül nem így lett 😊 Valójában szerencsés vagyok, mert annak ellenére, hogy a régi barátaim és a családom nem hívők, nem kellett óriási harcokat vívnom velük. Nem tiltottak, nem néztek látványosan hülyének vagy ilyesmi... na jó talán egy picit.. . Vannak dolgok, amikben nem értettünk egyet, de teljesen rám hagyták, hogy ha én ebben jól érzem magam, akkor csináljam. Ezen sokat dobott az is, amikor megismerkedtek 1-2 emberrel a közösségemből és látták, hogy tényleg nem egy elvakult, agymosott szekta tagja vagyok, hanem egy tök normális, jófej fiatalokból álló csapathoz tartozom. 

Tehát jártam lelkesen a szentmisékre (roráte időszakban napi 2-re), aktív tagja voltam a közösségemnek, jártam a Szent András Evangelizációs Iskola kurzusaira, de volt még egy dolog, ami hiányzott. Eleinte ragaszkodtam hozzá, hogy református vagyok és bár katolikus programokra járok, de én akkor is református vagyok és kész. Ezzel amúgy senkinek nem volt semmi problémája se a közösségemben, se máshol. De egy idő elkezdett bennem érlelődni a gondolat, ahogy ott ültem a szentmiséken, hogy mennyire végtelenül vágyom arra, hogy én is áldozhassak. Minden egyes reggel ott ültem és lehetőségem lett volna Krisztus testében részesülni, de nem lehetett, mert református voltam és nem voltam elsőáldozó. Így kb. 11. osztály végén megkerestem Ferenc atyát, az Apor lelkészét, hogy katolikus szeretnék lenni. Ő elmesélte nekem, hogy mindez mivel járna, hogy mennyire sokat kell előtte készülnöm és úgy éreztem, hogy ez most nekem nem fér bele a faktok és az érettségire készülés mellett, így lemondtam róla.

Kicsit több, mint 1 év múlva, Titusz atyát kerestem meg ezzel, akit Pannonhalmáról ismertem már akkor évek óta. Ő tette lehetővé, hogy rugalmasabban kezeljük ezt az egész előkészület dolgot. Azt mondta, hogy évek óta látja, ahogy imádkozom, ahogy részt veszek a miséken, a programokon és valószínűleg erősebb a hitem és az egyházról szerzett tudásom, mint azoknak a kisgyerekeknek, akiket a hittanokon készítenek fel az elsőáldozásra. Így történt, hogy 2011. július 28-án este, éppen 10 évvel ezelőtt, a  Pannonhalmi Bencés Apátság Bazilikájában a barátaim és a közösségem jelenlétében elsőáldozhattam és a katolikus egyház tagjává válhattam. Életem egyik legmeghatóbb és legmeghatározóbb eseménye volt. Örökké hálás leszek érte a Jóistennek és Titusz atyának is, hogy ezt ott és akkor átélhettem. 

Már így is rettenetesen hosszú lett ez a kis bevezető rész, de idáig mindenképp el akartam jutni, hisz - ahogy fentebb is írtam - épp ma ünneplem ennek a csodás alkalomnak a 10. évfordulóját. Most megyek is szentmisére, aztán Orsival ünneplünk egy hatalmasat 🤩

Folyt. köv....